2011. szeptember 27., kedd

Trend-alapítás és buddhizmus

Egyre rosszabbul érzem magam Izlandon, viszont ezt egyre jobban tudom kezelni. Nemcsak én, hanem Einar is. Azért az a három év India hasznos tapasztalat volt mindkettőnknek.
A minap kifakadtam, az engem körülvevő emberek részéről gyakran és rendszeresen érkező rasszista, de minimum tapintatlan megnyilvánulások miatt. Ezeket a kedvességeket korábban sarokban sunyítva igyekeztem túlélni, mára sikerül róluk beszélnem, Einarral hosszasan elemezve a helyzeteket. Ő érti, neki el lehet mondani, őt érdekli, kéznél van stb. Eleinte azért neki is új volt, amikor hirtelen elkezdtem felhozni a témákat, de mostanra felvértezte magát a reakcióiban. Ebben a posztban két gyöngyszemnek szeretnék emléket állítani, amelyek múlt héten hagyták el Einar száját.

Szituáció A:
Eszter: Nem értem, miért intézi el XY annyival, hogy "furcsa" vagyok (...amikor piros fonalat választok egy pulóverbe, mert az nem szokványos szín. A szokványos szín a szürke, fekete, max. barna).
Einar: Fogd fel úgy, hogy trendet alapítasz!

Szituáció B:
Eszter: Ha buddhistának mennék, nem venném magamra a rasszista csipkelődéseket, és akkor jól tudnám érezni magam akár Izlandon is.
Einar: Akkor még annál is jobban éreznéd magad, ha az izlandiak mennének buddhistának.

Sajnos erre elég kicsi az esély, de legalább trendet, azt alapíthatok.



2011. szeptember 23., péntek

Mikkamakka


Mikkamakka, a cicánk már kilenc hónapja él velünk, ezért ezt a bejegyzést neki szentelem. Ő egy nagyon helyes talált lány macsek, kb négy éves lehet. A történetéhez hozzá tartozik, hogy mielőtt hozzánk került, egyik menhelyi szállásról járt a másikra vagy egy évig, így nagyon zárkózottan és félősen kaptuk meg. Mostanra azért megjött a bátorsága, szívesen odajön hozzánk egy kis simogatásért, és imád a lakásban féktelenül labdát kergetve rohangászni. Szerencsére ilyenkor hamar kifárad, és fáradalmait az ágyban, vagy a különbejáratú székén heveri ki.

Nagyon független cica, aki mindig a kertben végzi a dolgát, így megajándékoztuk egy mágneses macskaajtóval, ami azt jelenti, hogy teljesen saját maga tudja szabályozni, mikor és mennyi időt szeretne a szabadban tölteni. Ez azért lehetséges, mert lóg egy kis szürke mágnes a nyakában, ami az ő kulcsa - a macskaajtó csak olyan cicát enged be, akinek van mágnese. Ezt a macskaajtót a pinceajtóra szereltük fel, szóval ha a macsek a kertbe akar menni, csak lemegy a pincébe (vágtunk neki ehhez rést az odavezető ajtókon), átbújik a macskaajtó műanyag lengőnyelvén, és már kinn is van.
A bejövetel a trükkösebb, mert ahhoz már kell a mágnes is, ilyenkor a cica nyakában lógó mágnesnek hozzá kell érnie a macskaajtón belül található mágneshez, amitől egy pöcök bemozdul és a lengőnyelv szabaddá válik. Eközben a cicának a fejével meg a tappancsával nyomnia is kell a lengőnyelvet, szóval kell hozzá egy kis ügyesség, de Mikkamakkának ez meg sem kottyan. Azóta, amióta van ez az ajtó, nem eszik el Mikkamakka kajáját a szomszéd cicák, így sikerült kicsit helyrepofozni a kóbor idők alatt megtépázott önbizalmát.

Itt nézegethetitek meg a róla készült képeinket.

2011. szeptember 21., szerda

Még jó, hogy van net

Ez az egész akkora ciki, hogy csak azért vállalom be a blogon, mert való igaz.
Tegnap jógaórán hullámokban sodort el a kultúrsokk. Ott talált meg először, amikor a nyújtózkodásnál nem jutott eszembe magyarul a langatöng (=középső ujj) magyar neve. Gáz. Ezek után egész órán ezen tűnődtem, abban a hitben élve, hogy á, biztos az a nagyujj. A bizonytalanság azért megmaradt, és csak akkor oldódott meg a talány, amikor rá tudtam keresni a google-on, hogy vajon hogyan is hívják eme ékes testrészemet, az anyanyelvemen.
A másik megrázó dolog a nyelv volt, én eddig mindig hindiül tanultam jógázni, ehhez képest bármilyen más nyelven is sokk lenne, na de izlandiul?! Ez már groteszk, leginkább maga a felismerés a groteszk, hogy eztán már nem lesz hindiül jógaórám, hacsak vissza nem megyek Indiába. Ha szerencsém van, azért Indonéziában vagy Fijin is találok ilyet.
Aztán a shawasana póznál berontott a tornaterembe a kosárcsapat, mivel elütötte az óra az ötöt, és elkezdtek kosárlabdát pattogtatni. Klasszikus: negyven jógázó hulla csöndben becsukott szemmel lazul a földön hanyattfekve, ők meg a terem végében (hogy ne zavarják a terem elejét, gondolom) kosárlabdát pattogtatnak hatan. Látszott, hogy abszolút nem akartak illetlenek lenni, és nekik le sem esett mindvégig, hogy ez baromira nem volt helyénvaló. Ez utóbbi mozzanat az egészben a legtanulságosabb a számomra. Ha innen nézem, akkor tulajdonképpen még cukik is, hogy lelkesen gyakorolnak az edzésre. Szegény jógatanár óra után szabadkozott egy sort, hogy azért ez nem lesz mindig így. Meglátjuk.
Nekem ez az élmény az individualista társadalom magasiskolája, amiben legalább most már ott tartok, hogy tudom a szavak szintjén is értelmezni az itteni (anti)szociális élet jelenségeit, és azok hatását magamra nézve. Ujjé! Hol a pezsgő? Voltak idők, amikor csak néztem a szép nagy barna szemeimmel az ő szép nagy kék szemeikbe (amik között azért már egyre több a barna is), hogy ezt álmodom-e, vagy itt tényleg ez a magától értetődő.


Ültettem bazsalikomot meg oreganót tojáshéjba, most róluk mutatok képet.

2011. szeptember 18., vasárnap

Birkakergetés

Reykjaréttir
Életemben már másodszor mentünk birkát kergetni, Gunna sógornőm családi kapcsolatai révén. Azért ez jelez valamiféle szenioritást, amitől lehet, hogy lassanként megijedek.
Korán indultunk, annyira, hogy a pékség még nyitva sem volt, amikor elmentem kenyérért. Az üvegajtón át megláttam a péket a sötétben, ahogy rendezgeti a frissen sült cipókat, mosolyogtam rá, ő meg integetett, hogy menjenk be a hátsó kapun. Kaptam isteni finom forró kenyeret, még mellé azt is mondta magyarul, hogy szeretlek. Azt mondta, akkor tanulta ezt a szót, amikor interneten keresgélt magának feleségnek valót. Egyből jól indult a reggel.
Felvettük Petit, merthogy hármasban indultunk neki a birkászásnak, aztán kiautóztunk a Reykjaréttir nevű válogató karámhoz, amit 1881-ben építettek lávából és mohából, nagyon szépre sikerült. 9-re értünk oda, már javában zajlott a bárány-szortírozás.
Ennek az előzménye, hogy a nyárra szabadon engedett nyájat egy-két hét alatt fokozatosan egy nagy gyűjtőkarámba terelik, a teljesség igénye nélkül. Tehát mindig van olyan állat, ami elkószál messzire, vagy túl magasra kapaszkodik a hegyoldalon, ezeket télire kint hagyják, aztán vagy túlélnek, vagy nem.
A válogatás napján először beterelik a birkákat a karám közepébe, aminek a szélén egymástól elválasztott rekeszekben várják őket a gazdáik.

Minden birkának van egy száma, a szám alapján lehet tudni, hogy melyik rekeszbe való. A kunszt az, hogy a halálra rémült, folyton izgő-mozgó birkák fülén el tudd olvasni a számot, és aztán meg is tudd fogni azt, amelyiknek jó a száma (ennek a legjobb technikája az, hogy ráülsz a bárányra, és megragadod a két szarvát). Aztán jön a küzdés, amikor el kell vonszolni a tajtékozó-toporzékoló párát gazdája rekeszéig.
Egy ugróbajnok története dióhéjban
Idén én kevésbé, de Einar és Peti azért strapálták magukat és fogtak is jópár birkát.
Mire az összes állat a helyére kerül, eltelik vagy három-négy óra. Ezután a parasztok hazaterelik a nyájat kutyákkal, lovakkal, emberekkel, traktorokkal, ki hogyan.
A nap elsősorban nem a munkáról szól, talán ez lehet az évben az izlandi kistermelők leglazább napja. Előkerül a sör, még a laposüveg is, szóval akad, akit a bárány húz, és nem fordítva. A legtöbben ezt az alkalmat egy nagycsaládi eseménynek tekintik, ide nyugodtan meg lehet hívni a távoli ismeretségeket és pereputtyukat a rizikófaktor nélkül, hogy azok leöntenék kólával az új kanapét. Itt a csevej szinte fontosabb, mint a munka. Ilyenkor lehet menő gyapjúpulcsit villantani a legújabb kötésmintákkal, régi barátságokat feleleveníteni, rokoni kapcsolatokat ápolni. Még a valahai mezőgazdasági miniszter is eljött, látogatása tényleg csak ez utóbbi tevékenységekre szorítkozott. A karám közepében az idő előrehaladtával egyre több az ember, egyre kevesebb a birka, és az egész átalakul egy állófogadás szerű, kavargó, kissé káoszos rendezvénnyé.
Gyapjúpulcsik virtuóz mintákkal
Fanney és Hafsteinn
A parasztok a segítséget a csomagtartóban rögtönzött terülj asztalkámmal hálálják meg. Később aztán mindenkinek a saját portáján báránylevesre is megvendégelik azokat, akik még a nyáj hazahajtásában is segédkeztek, ekkor már bevállalva a kanapéra kerülő kólát is.

Én idén inkább fotóztam, mint válogattam, itt láthatjátok a legjobb képeimet, és egy kis videót is, ízelítőül.







2011. szeptember 13., kedd

Hjólandi, azaz biciklin

A bicajszerelő műhely
Annyira menő Reykjavíkban biciklizni, főleg, ha a belvárosában élsz. Egyre több a bicajos és a bicikliút, és most már egy civil szervezet is alakult, akik ingyenes alkatrészeket és segítséget nyújtanak hetente kétszer a biciklijüket szerelni vágyóknak, teljesen ingyen. Az is jó, hogy pont a mi utcánkban vannak :-) Ezeket a csávókat meg kell zabálni, széplelkű kerékpár-fanatikusok, akik a szabadidejüket a biciklizés népszerűsítésére szánják, mindannyiunk javára.
Át is mentünk hozzájuk vasárnap, hogy kicsit feltupírozzuk Bjössi régi bringáját, amit jelenleg Peti, egy magyar srác használ. A szolgáltatásokért cserébe alkatrészekkel vagy önkéntes munkával lehet fizetni. Einar jófej volt, és épített ennek az egyesületnek egy kerékgumi-tartót a régi kerítésünk deszkáiból.

Einar kerékgumi-tárolója
Itt Izlandon divat, hogy ugyanannyi, esetleg több autó van egy családban, mint nagykorú. Az is divat, hogy még a sarki hotdogért is autóval járnak. Ezt rossz időben persze meg lehet érteni - ami kb az év 3oo napja - na de jóidőben? Vétek.
Szóval nagyon fontos a biciklizés terjesztése. Idén nyáron a turisták is rákaptak a kerékpár kölcsönzésre, ez a legjobb módja Reykjavík felfedezésének. Viszont Izland Reykjavíkon kívüli részein csak kisebb utakon illendő bringázni, biztonsági okokból. Sajnos az Izland-látogatók között vannak szép számmal olyan balgák is, akik az egyes út mentén málhával telerakott gépeken bicikliznek. Ez borzasztó veszélyes mind az ő, mind az autósok számára, ki is szoktam akadni ekkora felelőtlenségen. Más európai ország legforgalmasabb autóútján szerintem nem jutna eszükbe biciklizni, nem tudom, miért hiszik, hogy Izlandon majd nem lesz akkora a forgalom (mondom, több autó van itt, mint ember...).


Peti és Einar nyerget szerelnek

Itt a városban mi is biciklivel nyomjuk, még rosszidőben is, végülis jobb így, mint gyalog. Egész nyáron egy biciklitároló építésén munkálkodtunk, ami majd sokkal élvezetesebbé teszi a napi többszöri be- és kitolatást a kertünkből (mindjárt kész :-). Na meg vízálló és lopásálló is lesz remélhetőleg. Itt is lopnak biciklit, természetesen. Főleg hétvégeken, amikor csomó részeg bulizik a belvárosban és spórolni akarnak a taxin, aztán elfelejtik, hogy melyik háztól vették kölcsön a bicajt.

A kedvenc bicajos útvonalam a Grottához, egy világítótoronyhoz vezet a belvárostól nem messze, az ő képével búcsúzom mára.

2011. szeptember 9., péntek

Szivárvány


A nappalink ablakából


Pár napig Reykjavíkban ideális szivárvány-időjárás volt, bágyadt, puha, simogató őszi napsütéssel és gyenge záporral, ami aztán fantasztikus szivárványokat produkált.
Tegnapra meg beköszöntött a tél: 5 fok, szélvihar. Lélekben még nagyon nem vagyok felkészülve rá, de nincs mese, előbb-utóbb már úgysem fog feltűnni.

Történelmi pillanat koronázta a mai napomat: Einar azt mondta, hogy fázik! Ezt nem hallom tőle gyakran, főleg nem hallottam gyakran az elmúlt három évben (amikor Indiában éltünk ugyebár). Meg is beszéltük (megint), hogy költözni kéne... :-)

2011. szeptember 7., szerda

Bálnalesen

Reykjavík leglátványosabb épületei balról jobbra: 1. irodaházak kék tornyai, 2. Perlan ("A Gyöngy") világoskék forgó üvegkupolája, 3. Hallgrímskirkja (Izland legnagyobb temploma), 4. a Harpa (=hárfa) kék üveghasábja közvetlenül a tengerparton a kép jobb szélén (a Művészetek Palotája izlandi megfelelője)


A kis romantikus halászhajónk


Már ciki volt, hogy három és fél év Izland után még mindig nem láttam bálnát. Mindig érdekelt a bálnanézés, de itt Reykjavíkban ez olyan, mint Magyarországon a Hortobágy-túra meg a Margitsziget körüli nyáresti hajókázás, csak a turisták csinálják. Azért elmentem bálnát nézni, kétszer is. Az első nagyon szakszerű volt, nagy hajóval, szuper idegenvezetővel, láttunk is csomó bálnát és sok újat tudtam meg a Faxaflói-öböl élővilágáról. Ide Peti, a szuperjófej magyar srác hívott meg.
Az első jó élményen felbuzdulva másodszorra is mentem, ezúttal egy kis izlandi halászhajóval. Itt a fogadtatás abszolút izlandi volt: senki oda se vetett egyetlen szót sem a szerencsétlen turistáknak, akik minden hullámra azt hitték, hogy az a bálna. Aztán persze mindenkinek leesett, hogy mit kell nézni. Ez az út is tetszett, mert egy igazi halászhajóval volt, résekkel az oldalában, vetődve a hullámokon.
Csak erről a második alkalomról vannak képeim, az első bálnanézésen túlságosan lefoglaltak a bálnák, a méltóságteljes mozgásukkal. Bálnát szánt szándékkal nem fényképeztem, mert nem valami fotogének, és  idő sincs rá: csak pár másodpercre mutatják a hátukat, amíg levegőt vesznek. Így be kell érnetek  a halászhajó és Reykjavík látképével a Faxaflói-öbölből.