Úgy kell neki, miért hülye!

Izlandnak ezernyi arca van. Erre a tényre nem nehéz akár napjában többször is rádöbbennem, merthogy pont abban a helyzetben vagyok, hogy az itt létező sok-sok mikrokozmosz közül jónéhánynak a határmezsgyéjén létezem. Egészen más a tradicionalista-kisvárosias család légköre, mint a belvárosi lazaság tele külföldi turistákkal. Az itt megpihenő azonos nemű párok innen amúgy hiányzó értékeket hoznak. Más a pékség mikrokultúrája az alulfizetett, áamde mosolygós bevándorló alkalmazottaival, mint az egyetem ultra-izlandi, "tegyünk má' úgy gyerekek, mintha baromi fontosak lennénk" alaphangulata. Az izlandi vidék is teljesen más: barátságos, nyitott, lassú, a stresszesebb, feszesebb, személytelenebb fővárossal ellentétben.


Érdekes, szinte egymástól teljesen függetlenül, de egymással párhuzamosan alakuló viszony fűz ezekhez a kis mini-világokhoz. Most Izland egy kevésbé szerethető, kevesek által meglátott és megértett oldalát szeretném itt bemutatni. Az ezerféle arcból is következik, hogy nem lehet általánosítani, nagyvonalakban beszélni Izlandról, mert mindenkinek más-más az ide kapcsolódó élménye, azonban most mégis ezt teszem. Legszívesebben csak erős idegzetű nagykorúaknak ajánlanám ezt az irományt, mert ez a leglélekbevágóbb élményem az emberi részvét nemlétéről.

Eleinte nem tudtam, mire véljem, hogy nem találkoztam errefelé a részvétnek az akkoriban általam ismert megnyilvánulásaival. Mára úgy látom, hogy itt nem is igen tudják, hogy olyan van, hogy "empathy" - ez valami olyasféle itt, mint valami déligyümölcs, aminek a létezéséről se tudnak, de arról se, hogy mire is való az pontosan.

Fokozatosan értettem meg a "miért hülye" című hozzáállást, aminek a lényege abban rejlik, hogy aki szerencsétlen, az csak azért lehet, mert egyben hülye is. Ugye, itt nem volt háború énnemtommióta, igaz, természeti katasztrófák mindig voltak, de valahogy ezekkel kapcsolatban sem dívik az egymás iránti részvét buzgó kifejeződése. Akkor kezdtem ennek a dolgonak a valódi mélységét átérezni, hogy milyen egy részvét nélküli társadalom, amikor a magyar átlagfizetésekkel kapcsolatban mindig megjegyezték, hogy aki ennyire keveset keres (mint egy átlagmagyar), az csak hülye lehet. Köszi!

Én nem gondolom ezt, és azt se gondolom, hogy aki szegény országba született, az hülye. Szerintem éppen fordítva: az a mázlista, akinek van mit ennie, és van hol laknia. Sőt, még egy lépéssel tovább mennék: akinek nemcsak fedél van a feje fölött és kajája is van, hanem oktatásban is van része, szerintem annak már felelőssége is van a világ kevésbé mázlista tömegjeivel szemben - a minimum, hogy a részvét szintjén.

Na de vissza a jó kis izlandi kultúrához. Mert ugye múlt héten volt Osló, meg Utoeya, és ebbe a pusztításba megmozdult a kőszikla-izlandi lélek. Na végre. Mondom is nekik mindig, hogy gondoljanak Norvégiára, ha nem tudják átérezni a világ más pontjain történő terrorcselekmények áldozatainak állapotát. Ezek szerint van egy esély, hogy a részvét is bekerül az izlandi tudatállapotba, persze csak ha ők is akarják...

A képen a most virágzó orchideám látható.

It´s been a hard day´s night...

Nem unatkozunk. A kerti betonozás az utolsó fázisánál tart, ami talán az egyetlen igazán átütő sikere volt a tegnapi napnak. Sajnos a macska második látogatása az állatorvosnál odáig ijesztette szegény párát, hogy egész álló nap nem mert hazajönni. Ez a fejlemény eléggé letört egész nap, de nem kellett volna elkámpicsorodnom, mert ugye van ennél rosszabb, és lett is. Este 11kor észleltük, hogy az alattunk lévő lakásból dől a víz, lakás persze zárva. Einar egy létra és egy csavarhúzó segítségével be tudott menni az ablakon át, kiderült, hogy a vécétartály a ludas, szerencsére iziben el is tudta zárni a vizet. Persze az egész lakás úszott, vízmerő-party befigyelt éjjel 2ig. Viszont a biztosítós pasi azonnal kijött, hősugárzókkal, szóval legalább éjszaka tudtuk szárogatni a padlót, amiről most reggel már szedik is fel a szétázott parkettát. (Megjegyzem, ez nem is rossz, mert már 4 éve áll a megvett új parketta a pincében, csak eddig az illetékesek lusták voltak lerakni. Én a magam részéről ujjongok, mert így csomó hely fel fog szabadulni a pincében :-)
Fáradozások árán, de sikerült a cicát is hazaédesgetni. Szegényke olyan rémült, hogy még mindig a kert a főhadiszállása, de legalább már enni bejött.
Minden jó, ha jó a vége? Vagy van erre valami jobb mondás is?

Kreatívkodunk

Egyre több kreatív ötletünk valósul meg, némelyik többéves, még India előttről van. Az egyik ilyen ötlet az idei legnagyobb otthoni munkánk: a kert rendezése. Ez fakivágást, terasz-, homokozó- és biciklitároló építést, bicikli lejáró és lépcső betonozást, plusz új járóburkolatot és kertteleptést jelent. Hosszú és kalandos ez a dolog, de nem mindegyik részén vagyunk magunkra utalva, voltak itt már ácsok, most meg egy betonozó csávó segít be. Az ácsok jól elszabtak néhány dolgot, amiket most mi igyekszünk javítgatni, de azért összességében tényleg segítség volt a munkájuk.

Jelenleg ilyen a mi kis csiribiri vadonatúj teraszkánk:



Aztán egy másik ötéves ötlet volt a cipőpolc, amit egy tipikusan Reykjavík régi negyedeiben használatos fűtőtestből fogunk elkészíteni. Ezek a fűtőtestek 60-80 évesek, így most van egy házfelújítási hullám amiben sokat tesznek közülük utcára. Ennek ellenére nem volt könnyű rálelni a megfelelő méretre és mintázatra. Végül sikerült, a tulaj bele is egyezett, hogy nekünk adja, és most a miénk. Mivel elég nehéz, kocsival vontattuk haza (kb egy km az út, lejtőn felfele). Megtanultuk mi ezt Indiában, hogy hogyan kell kacatot szállítani - kis feltűnést keltve, drukkoltak nekünk a járókelők :-)

101 Reykjavík

101 Reykjavík (=a belváros) végre kezd olyan lenni, mint amilyennek mi szeretnénk. A hároméves kimaradás után nehéz megítélni, hogy ez a nyárnak, vagy valami másnak köszönhető. Az tuti, hogy télen nem ilyen volt.

A változás igazából csak annyi, hogy most már kb 500 m-rel több sétálóutcánk van, persze nagy tiltakozások ellenére az autósok részéről, és csak a nyári turistaszezon időszakára.
Szerintem az autósok tiltakozása egy mélyen kultúrális kérdés. Itt Izlandon a legtöbb településen van egy útvonal, ami lehetőleg a legforgalmasabb, legbentebbi részeken vezet, ez a "rúntur", azaz "kör". Ennek a körnek a bejárása a kedves izlandiak egy részének a kikapcsolódást jelenti, de ezt természetesen nem gyalog teszik meg, hanem lehetőleg a legnagyobb, legzajosabb és legdrágább járművel, amire csak szert tudnak tenni. A rúntur ideje leginkább a hétvége, vagy a munkaidő utáni órák. Ez azt is jelenti, hogy a gyalogosforgalmat beszorítják szűk járdákra, amik még szűkebbek a rúntur mentén parkoló autóktól. Idén nyáron most ettől a nyűgtől szabadultunk meg egy időre, ami azért is nagyon klassz, mert a reykjavíki vásárlóutca egyben a legszélvédettebb és legnaposabb utca is, tehát nem csak vásárolni érdemes ott, hanem sétálni is.
Mi élvezzük is ezeket a nyugodt napokat. A lezárt utcarészletben bolhapiacok, random nyugágyak és függőágyak, virágládák alakultak ki, ezt a fotót például egy kötő-műhely kiállítása inspirálta.



Külön öröm, hogy a helyiek rákaptak a másodkézből vásárolt termékekre. A gazdasági csődnek ez egy szuper következménye, az egy főre eső szemét és az egy főre eső levezetett km-ek száma is kb 30 %óal csökkent a válság alatt. Engem mindig is fullasztott a "vásároljunk nagyobbat, drágábbat és ordenárébbat, mint a szomszéd/barát/családtag" mottó, és most kezd kialakulni egy réteg, akik körében az újrahasznosítás a menő.

Ezekben a változásokban az izlandi kultúra szerintem jobban megmutatkozik. A high-tech sokszor keveredik a lepukkant, kicsit igénytelen, de otthonos megoldásokkal, ami jobban illik az itteni emberek faragatlan, naiv karakteréhez is.

A kisautó története folytatódik...

Mióta meglett a kisautó, jóban vagyunk Sverrir szomszéddal, ami nagy szó ám. Anyósomtól, Fanneytól tudom, hogy Sverrir mindig is egy magának való, zárkózott ember volt, még Fanneynak és Hallának, Fanney húgának sem köszönt soha. Egészen kitüntetettnek érzem magam, hogy én meg bármikor szóba elegyedhetek vele.
A minap ismét összefutottunk Sverrirrel, a házunk előtt, és elkérte a képet, amit róla és az autójáról készítettem. El is küldtem neki iziben, amire ezt a választ kaptam emailben:

Kedves Eszter (a nevem hiba nélkül írva!)

Köszönöm a képet. Nagyon jó kép, látszik, hogy jól fényképezel.
Tagadhatatlanul nagyon örültem a játékautóm megtalálásának, ami 62-63 évig rejtőzködött. Ezek a Tinketoy (márkájú) autók nagyon népszerűek voltak azokban az időkben a kisfiúk körében. Nekem több autóm is volt ettől a gyártótól, de ez volt a legkedvesebb, az úgynevezett "tíz kerekes teherautó", ami tízkerekes katonai járművet jelent. A háború éveiben ezek a teherkocsik gyakoriak voltak az országban, legtöbbször katonák ültek a raktér padján, ami sátorral volt fedve. A háború után a többi katonai járművel együtt ezeket is megvásárolták az izlandiak. Egy ilyen teherautó gyakorta jött a Bjarnarstígurbe (a mi utcánk) látogatóba a 12-es házszámba, ami az én házammal szomszédos. Ebben a házban még több évtizeden keresztül használták a jó erős acélrácsot lábtörlőként, ami eredetileg ennek a kocsinak az elején volt.
Amikor láttam, hogy lebontottátok azt a falat, ahol a játékautó leesett, egyből eszembe jutott, hogy talán az öreg teherautó újra előkerült.
Köszönettel, Sverrir


Ezt a képet találtam arról, hogy hogyan is nézhettek ki ezek az autók élőben

Az eredeti levél szövege így hangzik:

Sæl, Eszter.
Þakka þér kærlega fyrir myndina. Þetta er mjög góð mynd og þú ert greinilega flink í myndatöku.
Mér fannst óneitanlega gaman að hafa aftur upp á gamla leikfangabílnum sem hafði legið þarna í 62 eða 63 ár. Þessir „Tinketoy-bílar“ voru mjög vinsælir hjá strákum á þessum árum. Ég átti fleiri bíla frá þessum framleiðanda en þessi var í sérstöku uppáhaldi, þetta var svo kallaður „tíu-hjóla trukkur“, þ.e. herflutningabíll með tíu hjólum. Á stríðsárunum voru þessir bílar algeng sjón hér á landi og oft sátu þá hermenn á bekkjum aftan á pallinum og þá oftast tjaldað yfir. Eftir stríðið keyptu svo Íslandingar þessa bíla af hernum eins og aðra herbíla. Einn slíkur trukkur kom oft hérna á Bjarnarstíginn, það var fólk sem kom í heimsókn á Bjarnarstíg 12 (húsið við hliðina á mínu). Voldugt stálgrill sem var framan á bílnum var í marga áratugi notað sem útidyramotta fyrir framan Bjarnarstíg 12.
Þegar ég sá að búið var að brjóta niður vegginn þar sem leikfangabíllinn fór niður, datt mér einmitt í hug að kannski væri nú gamli „trukkurinn“ aftur kominn í ljós, enda reyndist svo vera.
Kærar þakkir. Kveðja, Sverrir.

Sverrir, a fal és a játékautó

A faldöngető a romok csúcsán



Sverrir és kisautója


Teraszt építünk a házunk mögé, aminek az előkészítő munkálataiként ki kellett vágnunk az összes korhadó, beteg fánkat (szám szerint ötöt), kiásni azok gyökereit (ebben Einar tüntette ki magát), majd ledönteni két kerítésként szolgáló betonfalat.

Amikor a falat döngette Einar, talált a téglák rései közt egy öreg játékautót. Találgattuk, kié lehetett, de ő nem emlékezett ilyen autóra gyerekkorából. Aztán jött a szomszéd bácsi, érdeklődött, hogy min ügyködünk, aztán mondja, hogy ő mennyit játszott itt gyerekként. Egyből kérdeztük is, hogy nem az ő autója-e, amit találtunk? Dehogynem. Azt az örömöt alig lehet leírni, teljesen odavolt a bácsi, ömlött belőle a szó, hogy ez a kedvenc autója volt, és hogy fájt érte a szíve, hogy várta, hogy végre valaki ledöntse a falat. Kiszámoltuk, csak kb. hatvan évet kellett várnia, és az autó ripsz-ropsz már meg is került.