Szülinap

A család szenvedélye a vasárnapi keresztrejtvény

Huldával és a levélzsiráffal pózolunk

Az összes egy halomban, a halom alján Gerður is ott van, csak nem látszik

Fanney anyósom szülinapját ünnepeltük vasárnap, jól összegyűlt a család. A felnőttek diskurzusa szokás szerint unalmas volt, így páran keresztrejtvényfejtésben élték ki magukat, én Huldával, Hafsteinnel és Iðunnel játszottam a teraszon.

Tarr Béla Izlandon!

Tarr Béla elnyerte a Reykjavík Nemzetközi Filmfesztivál életműdíját, amelyet személyesen vett át Ólafur Ragnar Grímsson köztársasági elnöktől szeptember 29-én. Az ünnepséget követően a közönség egy kötetlen hangú beszélgetésen találkozhatott a művésszel.

Sokan gyűltünk össze, főleg filmesek, de jöttek laikus érdeklődők is. Tarr sziporkázott, Ragnar Bragason filmrendező kérdéseire őszintén, sallangok nélkül válaszolgatott. Egyszerűsége lehengerelte a hallgatóságot: egy pisszenést nem lehetett hallani a teremben, mialatt beszélt.
Annyi általánosítást megengedek itt magamnak, hogy kijelentsem: egy Tarrhoz hasonlítható kaliberű, de izlandi művész sokkal többet foglalkozik a külcsínnyel - részben önkifejezésből, de szerintem azért is, mert ez itt egyfajta elvárás. Reykjavíkban a társadalmi elismerésre a "jegyet" az átlagemberek is drága kocsival, dizájner cuccokkal, a szomszédénál is nagyobb házzal váltják, nemhogy a művészek (politikusokról és celebekről nem is beszélve). Ebből adódóan közéleti szereplők nemigen mernek közvetlennek vagy szerénynek mutatkozni. Talán pont emiatt, Tarr természetessége elismerést váltott ki az egybegyűltekből.

Mondanom sem kell, nagyon izgatottan vártam az alkalmat, hogy lakóhelyemen, Reykjavíkban láthassam a rendezőt. Zene volt füleimnek, ahogy az izlandi beszélgetőtárs vizsgálódó kérdések sorozatán keresztül próbálja megérteni a magyart. Élveztem, kimondottan érdekes volt Bragason szemüvegén át ismerkedni Tarral.

Mindketten hozták a legjobbat, amit én ezen két ország mentalitásában a legnagyobbra értékelek, de szavakkal kifejezni egyelőre nem tudok. Ígérem, még nagymama korom előtt megpróbálom ezt bővebben kifejteni, úgyhogy nézzetek vissza időnként a blogra :-) Ugye én ennek a felállásnak a fordítottjához vagyok szokva: legtöbbször én teperek, hogy az itteni szokásokat tudjam értelmezni, az izlandiakat a legritkább esetben látom csak azért teperni, hogy megértsenek más kultúrákat. (Azért Einart és még egy airport minibusznyi egyént ne vegyétek bele most az "izlandi" kalapba, mert az ordító valótlanság lenne. A méretarány miatt jelzem: Izlandon mindössze háromszázezren élnek.)

Magyarországról legtöbbször Budapest és a Balaton viszonylatában hallok itt. A fesztivál jóvoltából azonban testesebb témákról is szó esett, mint például a művész főiskolai élményei és ezen keresztül a hatalomhoz való viszonya (remélem, nem sértődik meg, ha viszonynak nevezem).

Nekem az egész találkozás kicsit mesebeli volt, talán még sosem voltam ilyen jóban a magyarságommal, mint akkor, abban a teremben.
Tarr Béla izlandi látogatásáról József Attila szavai jutottak eszembe :

" Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait."

A díjátadásról az egyik napilap (a kettő közül) az alábbi felvétellel adott hírt. A kezdeti izlandi szöveget hamarosan egy angol nyelvű riport követi Tarr Bélával.

Itt pedig egy kimerítőbb beszélgetést is meghallgathattok a művésszel, angolul.

Esik mocskosul az eső

Bentről nézve tulajdonképpen szép...

Ma esik, de az még semmi: az igazi gáz az, hogy fúj is. Már az feltűnt, hogy a macska nem akart kimenni a kertbe, ez nálunk egyértelműen a szörnyű időjárás félreérthetetlen bizonyítéka.
A nap előrehaladtával a szuperszónikus biciklitárolónk műanyag tetejét hullámosra verték a széllökések. Haza kellett rendelnem Einart a munkából, hogy rögzítse alaposabban, mert mindjárt elrepül.
Aztán elindultam tornára biciklivel, gondoltam, mit nekem egy kis rossz idő. A második háztömb védelmét elhagyva a nyílt utcán olyan széllökés taszított meg, hogy majdnem leestem a bringáról. Megadtam magam: visszafordultam az autóért. Tornán aztán meséltem Felise barátnőmnek, mekkora jóérzés is az, amikor az ember olyan pille könnyű, hogy biciklivel együtt elfújja a szél! (65 kg vagyok jelenleg, megmértem :-)

Trend-alapítás és buddhizmus

Egyre rosszabbul érzem magam Izlandon, viszont ezt egyre jobban tudom kezelni. Nemcsak én, hanem Einar is. Azért az a három év India hasznos tapasztalat volt mindkettőnknek.
A minap kifakadtam, az engem körülvevő emberek részéről gyakran és rendszeresen érkező rasszista, de minimum tapintatlan megnyilvánulások miatt. Ezeket a kedvességeket korábban sarokban sunyítva igyekeztem túlélni, mára sikerül róluk beszélnem, Einarral hosszasan elemezve a helyzeteket. Ő érti, neki el lehet mondani, őt érdekli, kéznél van stb. Eleinte azért neki is új volt, amikor hirtelen elkezdtem felhozni a témákat, de mostanra felvértezte magát a reakcióiban. Ebben a posztban két gyöngyszemnek szeretnék emléket állítani, amelyek múlt héten hagyták el Einar száját.

Szituáció A:
Eszter: Nem értem, miért intézi el XY annyival, hogy "furcsa" vagyok (...amikor piros fonalat választok egy pulóverbe, mert az nem szokványos szín. A szokványos szín a szürke, fekete, max. barna).
Einar: Fogd fel úgy, hogy trendet alapítasz!

Szituáció B:
Eszter: Ha buddhistának mennék, nem venném magamra a rasszista csipkelődéseket, és akkor jól tudnám érezni magam akár Izlandon is.
Einar: Akkor még annál is jobban éreznéd magad, ha az izlandiak mennének buddhistának.

Sajnos erre elég kicsi az esély, de legalább trendet, azt alapíthatok.

Mikkamakka

Mikkamakka, a cicánk már kilenc hónapja él velünk, ezért ezt a bejegyzést neki szentelem. Ő egy nagyon helyes talált lány macsek, kb négy éves lehet. A történetéhez hozzá tartozik, hogy mielőtt hozzánk került, egyik menhelyi szállásról járt a másikra vagy egy évig, így nagyon zárkózottan és félősen kaptuk meg. Mostanra azért megjött a bátorsága, szívesen odajön hozzánk egy kis simogatásért, és imád a lakásban féktelenül labdát kergetve rohangászni. Szerencsére ilyenkor hamar kifárad, és fáradalmait az ágyban, vagy a különbejáratú székén heveri ki.

Nagyon független cica, aki mindig a kertben végzi a dolgát, így megajándékoztuk egy mágneses macskaajtóval, ami azt jelenti, hogy teljesen saját maga tudja szabályozni, mikor és mennyi időt szeretne a szabadban tölteni. Ez azért lehetséges, mert lóg egy kis szürke mágnes a nyakában, ami az ő kulcsa - a macskaajtó csak olyan cicát enged be, akinek van mágnese. Ezt a macskaajtót a pinceajtóra szereltük fel, szóval ha a macsek a kertbe akar menni, csak lemegy a pincébe (vágtunk neki ehhez rést az odavezető ajtókon), átbújik a macskaajtó műanyag lengőnyelvén, és már kinn is van.
A bejövetel a trükkösebb, mert ahhoz már kell a mágnes is, ilyenkor a cica nyakában lógó mágnesnek hozzá kell érnie a macskaajtón belül található mágneshez, amitől egy pöcök bemozdul és a lengőnyelv szabaddá válik. Eközben a cicának a fejével meg a tappancsával nyomnia is kell a lengőnyelvet, szóval kell hozzá egy kis ügyesség, de Mikkamakkának ez meg sem kottyan. Azóta, amióta van ez az ajtó, nem eszik el Mikkamakka kajáját a szomszéd cicák, így sikerült kicsit helyrepofozni a kóbor idők alatt megtépázott önbizalmát.

Itt nézegethetitek meg a róla készült képeinket.

Még jó, hogy van net

Ez az egész akkora ciki, hogy csak azért vállalom be a blogon, mert való igaz.
Tegnap jógaórán hullámokban sodort el a kultúrsokk. Ott talált meg először, amikor a nyújtózkodásnál nem jutott eszembe magyarul a langatöng (=középső ujj) magyar neve. Gáz. Ezek után egész órán ezen tűnődtem, abban a hitben élve, hogy á, biztos az a nagyujj. A bizonytalanság azért megmaradt, és csak akkor oldódott meg a talány, amikor rá tudtam keresni a google-on, hogy vajon hogyan is hívják eme ékes testrészemet, az anyanyelvemen.
A másik megrázó dolog a nyelv volt, én eddig mindig hindiül tanultam jógázni, ehhez képest bármilyen más nyelven is sokk lenne, na de izlandiul?! Ez már groteszk, leginkább maga a felismerés a groteszk, hogy eztán már nem lesz hindiül jógaórám, hacsak vissza nem megyek Indiába. Ha szerencsém van, azért Indonéziában vagy Fijin is találok ilyet.
Aztán a shawasana póznál berontott a tornaterembe a kosárcsapat, mivel elütötte az óra az ötöt, és elkezdtek kosárlabdát pattogtatni. Klasszikus: negyven jógázó hulla csöndben becsukott szemmel lazul a földön hanyattfekve, ők meg a terem végében (hogy ne zavarják a terem elejét, gondolom) kosárlabdát pattogtatnak hatan. Látszott, hogy abszolút nem akartak illetlenek lenni, és nekik le sem esett mindvégig, hogy ez baromira nem volt helyénvaló. Ez utóbbi mozzanat az egészben a legtanulságosabb a számomra. Ha innen nézem, akkor tulajdonképpen még cukik is, hogy lelkesen gyakorolnak az edzésre. Szegény jógatanár óra után szabadkozott egy sort, hogy azért ez nem lesz mindig így. Meglátjuk.
Nekem ez az élmény az individualista társadalom magasiskolája, amiben legalább most már ott tartok, hogy tudom a szavak szintjén is értelmezni az itteni (anti)szociális élet jelenségeit, és azok hatását magamra nézve. Ujjé! Hol a pezsgő? Voltak idők, amikor csak néztem a szép nagy barna szemeimmel az ő szép nagy kék szemeikbe (amik között azért már egyre több a barna is), hogy ezt álmodom-e, vagy itt tényleg ez a magától értetődő.

Ültettem bazsalikomot meg oreganót tojáshéjba, most róluk mutatok képet.

Birkakergetés

Reykjaréttir

Életemben már másodszor mentünk birkát kergetni, Gunna sógornőm családi kapcsolatai révén. Azért ez jelez valamiféle szenioritást, amitől lehet, hogy lassanként megijedek.
Korán indultunk, annyira, hogy a pékség még nyitva sem volt, amikor elmentem kenyérért. Az üvegajtón át megláttam a péket a sötétben, ahogy rendezgeti a frissen sült cipókat, mosolyogtam rá, ő meg integetett, hogy menjenk be a hátsó kapun. Kaptam isteni finom forró kenyeret, még mellé azt is mondta magyarul, hogy szeretlek. Azt mondta, akkor tanulta ezt a szót, amikor interneten keresgélt magának feleségnek valót. Egyből jól indult a reggel.
Felvettük Petit, merthogy hármasban indultunk neki a birkászásnak, aztán kiautóztunk a Reykjaréttir nevű válogató karámhoz, amit 1881-ben építettek lávából és mohából, nagyon szépre sikerült. 9-re értünk oda, már javában zajlott a bárány-szortírozás.
Ennek az előzménye, hogy a nyárra szabadon engedett nyájat egy-két hét alatt fokozatosan egy nagy gyűjtőkarámba terelik, a teljesség igénye nélkül. Tehát mindig van olyan állat, ami elkószál messzire, vagy túl magasra kapaszkodik a hegyoldalon, ezeket télire kint hagyják, aztán vagy túlélnek, vagy nem.
A válogatás napján először beterelik a birkákat a karám közepébe, aminek a szélén egymástól elválasztott rekeszekben várják őket a gazdáik.

Minden birkának van egy száma, a szám alapján lehet tudni, hogy melyik rekeszbe való. A kunszt az, hogy a halálra rémült, folyton izgő-mozgó birkák fülén el tudd olvasni a számot, és aztán meg is tudd fogni azt, amelyiknek jó a száma (ennek a legjobb technikája az, hogy ráülsz a bárányra, és megragadod a két szarvát). Aztán jön a küzdés, amikor el kell vonszolni a tajtékozó-toporzékoló párát gazdája rekeszéig.

Egy ugróbajnok története dióhéjban

Idén én kevésbé, de Einar és Peti azért strapálták magukat és fogtak is jópár birkát.
Mire az összes állat a helyére kerül, eltelik vagy három-négy óra. Ezután a parasztok hazaterelik a nyájat kutyákkal, lovakkal, emberekkel, traktorokkal, ki hogyan.
A nap elsősorban nem a munkáról szól, talán ez lehet az évben az izlandi kistermelők leglazább napja. Előkerül a sör, még a laposüveg is, szóval akad, akit a bárány húz, és nem fordítva. A legtöbben ezt az alkalmat egy nagycsaládi eseménynek tekintik, ide nyugodtan meg lehet hívni a távoli ismeretségeket és pereputtyukat a rizikófaktor nélkül, hogy azok leöntenék kólával az új kanapét. Itt a csevej szinte fontosabb, mint a munka. Ilyenkor lehet menő gyapjúpulcsit villantani a legújabb kötésmintákkal, régi barátságokat feleleveníteni, rokoni kapcsolatokat ápolni. Még a valahai mezőgazdasági miniszter is eljött, látogatása tényleg csak ez utóbbi tevékenységekre szorítkozott. A karám közepében az idő előrehaladtával egyre több az ember, egyre kevesebb a birka, és az egész átalakul egy állófogadás szerű, kavargó, kissé káoszos rendezvénnyé.

Gyapjúpulcsik virtuóz mintákkal

Fanney és Hafsteinn

A parasztok a segítséget a csomagtartóban rögtönzött terülj asztalkámmal hálálják meg. Később aztán mindenkinek a saját portáján báránylevesre is megvendégelik azokat, akik még a nyáj hazahajtásában is segédkeztek, ekkor már bevállalva a kanapéra kerülő kólát is.

Én idén inkább fotóztam, mint válogattam, itt láthatjátok a legjobb képeimet, és egy kis videót is, ízelítőül.

Hjólandi, azaz biciklin

A bicajszerelő műhely

Annyira menő Reykjavíkban biciklizni, főleg, ha a belvárosában élsz. Egyre több a bicajos és a bicikliút, és most már egy civil szervezet is alakult, akik ingyenes alkatrészeket és segítséget nyújtanak hetente kétszer a biciklijüket szerelni vágyóknak, teljesen ingyen. Az is jó, hogy pont a mi utcánkban vannak :-) Ezeket a csávókat meg kell zabálni, széplelkű kerékpár-fanatikusok, akik a szabadidejüket a biciklizés népszerűsítésére szánják, mindannyiunk javára.
Át is mentünk hozzájuk vasárnap, hogy kicsit feltupírozzuk Bjössi régi bringáját, amit jelenleg Peti, egy magyar srác használ. A szolgáltatásokért cserébe alkatrészekkel vagy önkéntes munkával lehet fizetni. Einar jófej volt, és épített ennek az egyesületnek egy kerékgumi-tartót a régi kerítésünk deszkáiból.

Einar kerékgumi-tárolója

Itt Izlandon divat, hogy ugyanannyi, esetleg több autó van egy családban, mint nagykorú. Az is divat, hogy még a sarki hotdogért is autóval járnak. Ezt rossz időben persze meg lehet érteni - ami kb az év 3oo napja - na de jóidőben? Vétek.
Szóval nagyon fontos a biciklizés terjesztése. Idén nyáron a turisták is rákaptak a kerékpár kölcsönzésre, ez a legjobb módja Reykjavík felfedezésének. Viszont Izland Reykjavíkon kívüli részein csak kisebb utakon illendő bringázni, biztonsági okokból. Sajnos az Izland-látogatók között vannak szép számmal olyan balgák is, akik az egyes út mentén málhával telerakott gépeken bicikliznek. Ez borzasztó veszélyes mind az ő, mind az autósok számára, ki is szoktam akadni ekkora felelőtlenségen. Más európai ország legforgalmasabb autóútján szerintem nem jutna eszükbe biciklizni, nem tudom, miért hiszik, hogy Izlandon majd nem lesz akkora a forgalom (mondom, több autó van itt, mint ember...).

Peti és Einar nyerget szerelnek

Itt a városban mi is biciklivel nyomjuk, még rosszidőben is, végülis jobb így, mint gyalog. Egész nyáron egy biciklitároló építésén munkálkodtunk, ami majd sokkal élvezetesebbé teszi a napi többszöri be- és kitolatást a kertünkből (mindjárt kész :-). Na meg vízálló és lopásálló is lesz remélhetőleg. Itt is lopnak biciklit, természetesen. Főleg hétvégeken, amikor csomó részeg bulizik a belvárosban és spórolni akarnak a taxin, aztán elfelejtik, hogy melyik háztól vették kölcsön a bicajt.

A kedvenc bicajos útvonalam a Grottához, egy világítótoronyhoz vezet a belvárostól nem messze, az ő képével búcsúzom mára.

Szivárvány

A nappalink ablakából

Pár napig Reykjavíkban ideális szivárvány-időjárás volt, bágyadt, puha, simogató őszi napsütéssel és gyenge záporral, ami aztán fantasztikus szivárványokat produkált.
Tegnapra meg beköszöntött a tél: 5 fok, szélvihar. Lélekben még nagyon nem vagyok felkészülve rá, de nincs mese, előbb-utóbb már úgysem fog feltűnni.

Történelmi pillanat koronázta a mai napomat: Einar azt mondta, hogy fázik! Ezt nem hallom tőle gyakran, főleg nem hallottam gyakran az elmúlt három évben (amikor Indiában éltünk ugyebár). Meg is beszéltük (megint), hogy költözni kéne... :-)

Bálnalesen

Reykjavík leglátványosabb épületei balról jobbra: 1. irodaházak kék tornyai, 2. Perlan ("A Gyöngy") világoskék forgó üvegkupolája, 3. Hallgrímskirkja (Izland legnagyobb temploma), 4. a Harpa (=hárfa) kék üveghasábja közvetlenül a tengerparton a kép jobb szélén (a Művészetek Palotája izlandi megfelelője)

A kis romantikus halászhajónk

Már ciki volt, hogy három és fél év Izland után még mindig nem láttam bálnát. Mindig érdekelt a bálnanézés, de itt Reykjavíkban ez olyan, mint Magyarországon a Hortobágy-túra meg a Margitsziget körüli nyáresti hajókázás, csak a turisták csinálják. Azért elmentem bálnát nézni, kétszer is. Az első nagyon szakszerű volt, nagy hajóval, szuper idegenvezetővel, láttunk is csomó bálnát és sok újat tudtam meg a Faxaflói-öböl élővilágáról. Ide Peti, a szuperjófej magyar srác hívott meg.
Az első jó élményen felbuzdulva másodszorra is mentem, ezúttal egy kis izlandi halászhajóval. Itt a fogadtatás abszolút izlandi volt: senki oda se vetett egyetlen szót sem a szerencsétlen turistáknak, akik minden hullámra azt hitték, hogy az a bálna. Aztán persze mindenkinek leesett, hogy mit kell nézni. Ez az út is tetszett, mert egy igazi halászhajóval volt, résekkel az oldalában, vetődve a hullámokon.
Csak erről a második alkalomról vannak képeim, az első bálnanézésen túlságosan lefoglaltak a bálnák, a méltóságteljes mozgásukkal. Bálnát szánt szándékkal nem fényképeztem, mert nem valami fotogének, és  idő sincs rá: csak pár másodpercre mutatják a hátukat, amíg levegőt vesznek. Így be kell érnetek  a halászhajó és Reykjavík látképével a Faxaflói-öbölből.

Vestmannaeyjar

Szombaton volt az idei nyár utolsó napja, de ezt nem kísérte munkaszüneti nap és nemzeti ünnep, mint a nyár elsö napját szokás (amit ha fúj, ha fagy, minden április 4. csütörtökén ünnepelnek).
Szerencsénk volt, mert péntek-szombaton utaztunk Vestmannaeyjar-ra, és így még sikeresen kifogtuk a jóidőt, sátraztunk és kirándultunk is.

A Vestmannaeyjar egy Izland déli partjaihoz közel eső szigetcsoport sok-sok picike szigettel, amik mind friss (12000 éves vagy még ennél is fiatalabb) tenger alatti vulkánkitörések lévén születtek. A legifjabb tag Surtsey, aki a hatvanas években egy négy éven át tartó kitörés által jött létre. Csak egy szigeten laknak tartósan, ez egyébként a szigetcsoport legnagyobb tagja, és egyben Izland legnagyobb szigete, Heimaey-nek hívják.

Kb négyezer fő él itt jelenleg, de a hetvenes években a létszám felkúszott 5000 fölé is, amikor egy váratlan, 6 hónapon át tartó vulkánkitörés nyomán sokak házát 10-20 m magasan láva temette be. Ezek közül az emberek közül páran elhagyták a szigetet, érthetően.

Nem mondhatni, hogy valami egyszerű idejutni. Ugyebár már önmagában Izland is egy sziget, amelyen lakva engem konkrétan még Reykjavíkban is nagyon zavar a "szigethatás", ami számomra leginkább a bezártságérzetben, világtól való fájdalmas elszigeteltségben és az emberek befelé fordulásában mutatkozik meg. Ez csak mind még erősebb Heimaeyen, ami cserébe legalább csodaszép, és Izland legmelegebb, ámde legszelesebb és legesősebb pontja is.

Szóval, ha valaki erre szeretne jönni, akkor a nyári kikötőből egy negyvenperces, a téli kikötőből egy háromórás óceánjáró kompúton juthat ide, és naponta többször repülő is megy Reykjavíkba.

A madárvilág egészen elképesztő itt, nem is beszélve a fantasztikus - nekem már félelmetes - vulkáni formákról.

Mesébe illő élményeinket fényképekben örökítettük meg, amiket itt láthattok.

Menningarnótt, avagy a kultúra napja

A hömpölygő tömeg

Reykjavíkban is nagy ünnep az augusztus 20-i hétvége: a kultúra napja (illetve éjszakája, mivel "menningar"= a kultúra birtokos esete, "nótt"= éjszaka). Ilyenkor egész álló nap sokszáz program fogadja az idelátogató ezreket. Ez az év egyik azon rendezvénye, amelynek alkalmából - izlandi léptékhez képest - hömpölygő tömeg lepi el a belvárosi utcákat. Azért azt Einarral egyből megállapítottuk, hogy ez a népsűrűség Indiában a "kihalt utca" definíciójához lenne hasonlítható, nem egy fesztiváléhoz :-)


Színház az utcán

Mivel idén már van szép új kerti teraszunk, a család számára itt egy igazi koktélparty volt harapnivalóval és kényelmes székekkel, hogy a sok program közepette legyen hol megpihenni a messzebb lakóknak is.


A család a teraszon (a gyermek Magnús Kári (ejtsd: Magnúsz Káori), ami nagy szelet jelent)

Számomra a nap fénypontja egy építész által vezetett séta volt az istenek negyedében: van egy picike része a belvárosnak, ahol az északi mitológia isteneiről nevezték el az utcákat. De annyira kifinomultan, hogy az egymáshoz képest való elhelyezkedésük az istenek egymáshoz való viszonyát is jelöli. Ilyen negyed egyébként több skandináv városban is van, de Reykjavíkból indult ki az ötlet, természetesen (mondanák az izlandiak, egy hivalkodó mellkihúzás és egy visszafogott köhintés kíséretében).


Séta az istenek negyedében


Egy kovács bemutatója

Láttuk egy kínai tornacsoport bemutatóját, meg mindenféle izgalmas koncertet, utcai színházat, standot, kiállítást. Lejártuk a lábunkat, mert tényleg megérte. Az egyik ékszerbolt gyeptéglázott padlóval dobta fel a megszokott dekorációt, de ez csak egy példa a tucatjával előforduló fantasztikusan modern, ötletes és drága látványosságokra.
A magyarországi augusztus 20-hoz hasonlóan itt is tüzijátékkal zárult e remek igazi nyári nap (14 fok, káprázó napsütés, fogvacogtató, de száraz éjszakával. Ritka kánikula!).


A kínai tornacsoport az újonnan avatott zenei csarnok szabadtéri színpadán

Úgy kell neki, miért hülye!

Izlandnak ezernyi arca van. Erre a tényre nem nehéz akár napjában többször is rádöbbennem, merthogy pont abban a helyzetben vagyok, hogy az itt létező sok-sok mikrokozmosz közül jónéhánynak a határmezsgyéjén létezem. Egészen más a tradicionalista-kisvárosias család légköre, mint a belvárosi lazaság tele külföldi turistákkal. Az itt megpihenő azonos nemű párok innen amúgy hiányzó értékeket hoznak. Más a pékség mikrokultúrája az alulfizetett, áamde mosolygós bevándorló alkalmazottaival, mint az egyetem ultra-izlandi, "tegyünk má' úgy gyerekek, mintha baromi fontosak lennénk" alaphangulata. Az izlandi vidék is teljesen más: barátságos, nyitott, lassú, a stresszesebb, feszesebb, személytelenebb fővárossal ellentétben.


Érdekes, szinte egymástól teljesen függetlenül, de egymással párhuzamosan alakuló viszony fűz ezekhez a kis mini-világokhoz. Most Izland egy kevésbé szerethető, kevesek által meglátott és megértett oldalát szeretném itt bemutatni. Az ezerféle arcból is következik, hogy nem lehet általánosítani, nagyvonalakban beszélni Izlandról, mert mindenkinek más-más az ide kapcsolódó élménye, azonban most mégis ezt teszem. Legszívesebben csak erős idegzetű nagykorúaknak ajánlanám ezt az irományt, mert ez a leglélekbevágóbb élményem az emberi részvét nemlétéről.

Eleinte nem tudtam, mire véljem, hogy nem találkoztam errefelé a részvétnek az akkoriban általam ismert megnyilvánulásaival. Mára úgy látom, hogy itt nem is igen tudják, hogy olyan van, hogy "empathy" - ez valami olyasféle itt, mint valami déligyümölcs, aminek a létezéséről se tudnak, de arról se, hogy mire is való az pontosan.

Fokozatosan értettem meg a "miért hülye" című hozzáállást, aminek a lényege abban rejlik, hogy aki szerencsétlen, az csak azért lehet, mert egyben hülye is. Ugye, itt nem volt háború énnemtommióta, igaz, természeti katasztrófák mindig voltak, de valahogy ezekkel kapcsolatban sem dívik az egymás iránti részvét buzgó kifejeződése. Akkor kezdtem ennek a dolgonak a valódi mélységét átérezni, hogy milyen egy részvét nélküli társadalom, amikor a magyar átlagfizetésekkel kapcsolatban mindig megjegyezték, hogy aki ennyire keveset keres (mint egy átlagmagyar), az csak hülye lehet. Köszi!

Én nem gondolom ezt, és azt se gondolom, hogy aki szegény országba született, az hülye. Szerintem éppen fordítva: az a mázlista, akinek van mit ennie, és van hol laknia. Sőt, még egy lépéssel tovább mennék: akinek nemcsak fedél van a feje fölött és kajája is van, hanem oktatásban is van része, szerintem annak már felelőssége is van a világ kevésbé mázlista tömegjeivel szemben - a minimum, hogy a részvét szintjén.

Na de vissza a jó kis izlandi kultúrához. Mert ugye múlt héten volt Osló, meg Utoeya, és ebbe a pusztításba megmozdult a kőszikla-izlandi lélek. Na végre. Mondom is nekik mindig, hogy gondoljanak Norvégiára, ha nem tudják átérezni a világ más pontjain történő terrorcselekmények áldozatainak állapotát. Ezek szerint van egy esély, hogy a részvét is bekerül az izlandi tudatállapotba, persze csak ha ők is akarják...

A képen a most virágzó orchideám látható.

It´s been a hard day´s night...

Nem unatkozunk. A kerti betonozás az utolsó fázisánál tart, ami talán az egyetlen igazán átütő sikere volt a tegnapi napnak. Sajnos a macska második látogatása az állatorvosnál odáig ijesztette szegény párát, hogy egész álló nap nem mert hazajönni. Ez a fejlemény eléggé letört egész nap, de nem kellett volna elkámpicsorodnom, mert ugye van ennél rosszabb, és lett is. Este 11kor észleltük, hogy az alattunk lévő lakásból dől a víz, lakás persze zárva. Einar egy létra és egy csavarhúzó segítségével be tudott menni az ablakon át, kiderült, hogy a vécétartály a ludas, szerencsére iziben el is tudta zárni a vizet. Persze az egész lakás úszott, vízmerő-party befigyelt éjjel 2ig. Viszont a biztosítós pasi azonnal kijött, hősugárzókkal, szóval legalább éjszaka tudtuk szárogatni a padlót, amiről most reggel már szedik is fel a szétázott parkettát. (Megjegyzem, ez nem is rossz, mert már 4 éve áll a megvett új parketta a pincében, csak eddig az illetékesek lusták voltak lerakni. Én a magam részéről ujjongok, mert így csomó hely fel fog szabadulni a pincében :-)
Fáradozások árán, de sikerült a cicát is hazaédesgetni. Szegényke olyan rémült, hogy még mindig a kert a főhadiszállása, de legalább már enni bejött.
Minden jó, ha jó a vége? Vagy van erre valami jobb mondás is?

Kreatívkodunk

Egyre több kreatív ötletünk valósul meg, némelyik többéves, még India előttről van. Az egyik ilyen ötlet az idei legnagyobb otthoni munkánk: a kert rendezése. Ez fakivágást, terasz-, homokozó- és biciklitároló építést, bicikli lejáró és lépcső betonozást, plusz új járóburkolatot és kertteleptést jelent. Hosszú és kalandos ez a dolog, de nem mindegyik részén vagyunk magunkra utalva, voltak itt már ácsok, most meg egy betonozó csávó segít be. Az ácsok jól elszabtak néhány dolgot, amiket most mi igyekszünk javítgatni, de azért összességében tényleg segítség volt a munkájuk.

Jelenleg ilyen a mi kis csiribiri vadonatúj teraszkánk:



Aztán egy másik ötéves ötlet volt a cipőpolc, amit egy tipikusan Reykjavík régi negyedeiben használatos fűtőtestből fogunk elkészíteni. Ezek a fűtőtestek 60-80 évesek, így most van egy házfelújítási hullám amiben sokat tesznek közülük utcára. Ennek ellenére nem volt könnyű rálelni a megfelelő méretre és mintázatra. Végül sikerült, a tulaj bele is egyezett, hogy nekünk adja, és most a miénk. Mivel elég nehéz, kocsival vontattuk haza (kb egy km az út, lejtőn felfele). Megtanultuk mi ezt Indiában, hogy hogyan kell kacatot szállítani - kis feltűnést keltve, drukkoltak nekünk a járókelők :-)

101 Reykjavík

101 Reykjavík (=a belváros) végre kezd olyan lenni, mint amilyennek mi szeretnénk. A hároméves kimaradás után nehéz megítélni, hogy ez a nyárnak, vagy valami másnak köszönhető. Az tuti, hogy télen nem ilyen volt.

A változás igazából csak annyi, hogy most már kb 500 m-rel több sétálóutcánk van, persze nagy tiltakozások ellenére az autósok részéről, és csak a nyári turistaszezon időszakára.
Szerintem az autósok tiltakozása egy mélyen kultúrális kérdés. Itt Izlandon a legtöbb településen van egy útvonal, ami lehetőleg a legforgalmasabb, legbentebbi részeken vezet, ez a "rúntur", azaz "kör". Ennek a körnek a bejárása a kedves izlandiak egy részének a kikapcsolódást jelenti, de ezt természetesen nem gyalog teszik meg, hanem lehetőleg a legnagyobb, legzajosabb és legdrágább járművel, amire csak szert tudnak tenni. A rúntur ideje leginkább a hétvége, vagy a munkaidő utáni órák. Ez azt is jelenti, hogy a gyalogosforgalmat beszorítják szűk járdákra, amik még szűkebbek a rúntur mentén parkoló autóktól. Idén nyáron most ettől a nyűgtől szabadultunk meg egy időre, ami azért is nagyon klassz, mert a reykjavíki vásárlóutca egyben a legszélvédettebb és legnaposabb utca is, tehát nem csak vásárolni érdemes ott, hanem sétálni is.
Mi élvezzük is ezeket a nyugodt napokat. A lezárt utcarészletben bolhapiacok, random nyugágyak és függőágyak, virágládák alakultak ki, ezt a fotót például egy kötő-műhely kiállítása inspirálta.



Külön öröm, hogy a helyiek rákaptak a másodkézből vásárolt termékekre. A gazdasági csődnek ez egy szuper következménye, az egy főre eső szemét és az egy főre eső levezetett km-ek száma is kb 30 %óal csökkent a válság alatt. Engem mindig is fullasztott a "vásároljunk nagyobbat, drágábbat és ordenárébbat, mint a szomszéd/barát/családtag" mottó, és most kezd kialakulni egy réteg, akik körében az újrahasznosítás a menő.

Ezekben a változásokban az izlandi kultúra szerintem jobban megmutatkozik. A high-tech sokszor keveredik a lepukkant, kicsit igénytelen, de otthonos megoldásokkal, ami jobban illik az itteni emberek faragatlan, naiv karakteréhez is.

A kisautó története folytatódik...

Mióta meglett a kisautó, jóban vagyunk Sverrir szomszéddal, ami nagy szó ám. Anyósomtól, Fanneytól tudom, hogy Sverrir mindig is egy magának való, zárkózott ember volt, még Fanneynak és Hallának, Fanney húgának sem köszönt soha. Egészen kitüntetettnek érzem magam, hogy én meg bármikor szóba elegyedhetek vele.
A minap ismét összefutottunk Sverrirrel, a házunk előtt, és elkérte a képet, amit róla és az autójáról készítettem. El is küldtem neki iziben, amire ezt a választ kaptam emailben:

Kedves Eszter (a nevem hiba nélkül írva!)

Köszönöm a képet. Nagyon jó kép, látszik, hogy jól fényképezel.
Tagadhatatlanul nagyon örültem a játékautóm megtalálásának, ami 62-63 évig rejtőzködött. Ezek a Tinketoy (márkájú) autók nagyon népszerűek voltak azokban az időkben a kisfiúk körében. Nekem több autóm is volt ettől a gyártótól, de ez volt a legkedvesebb, az úgynevezett "tíz kerekes teherautó", ami tízkerekes katonai járművet jelent. A háború éveiben ezek a teherkocsik gyakoriak voltak az országban, legtöbbször katonák ültek a raktér padján, ami sátorral volt fedve. A háború után a többi katonai járművel együtt ezeket is megvásárolták az izlandiak. Egy ilyen teherautó gyakorta jött a Bjarnarstígurbe (a mi utcánk) látogatóba a 12-es házszámba, ami az én házammal szomszédos. Ebben a házban még több évtizeden keresztül használták a jó erős acélrácsot lábtörlőként, ami eredetileg ennek a kocsinak az elején volt.
Amikor láttam, hogy lebontottátok azt a falat, ahol a játékautó leesett, egyből eszembe jutott, hogy talán az öreg teherautó újra előkerült.
Köszönettel, Sverrir


Ezt a képet találtam arról, hogy hogyan is nézhettek ki ezek az autók élőben

Az eredeti levél szövege így hangzik:

Sæl, Eszter.
Þakka þér kærlega fyrir myndina. Þetta er mjög góð mynd og þú ert greinilega flink í myndatöku.
Mér fannst óneitanlega gaman að hafa aftur upp á gamla leikfangabílnum sem hafði legið þarna í 62 eða 63 ár. Þessir „Tinketoy-bílar“ voru mjög vinsælir hjá strákum á þessum árum. Ég átti fleiri bíla frá þessum framleiðanda en þessi var í sérstöku uppáhaldi, þetta var svo kallaður „tíu-hjóla trukkur“, þ.e. herflutningabíll með tíu hjólum. Á stríðsárunum voru þessir bílar algeng sjón hér á landi og oft sátu þá hermenn á bekkjum aftan á pallinum og þá oftast tjaldað yfir. Eftir stríðið keyptu svo Íslandingar þessa bíla af hernum eins og aðra herbíla. Einn slíkur trukkur kom oft hérna á Bjarnarstíginn, það var fólk sem kom í heimsókn á Bjarnarstíg 12 (húsið við hliðina á mínu). Voldugt stálgrill sem var framan á bílnum var í marga áratugi notað sem útidyramotta fyrir framan Bjarnarstíg 12.
Þegar ég sá að búið var að brjóta niður vegginn þar sem leikfangabíllinn fór niður, datt mér einmitt í hug að kannski væri nú gamli „trukkurinn“ aftur kominn í ljós, enda reyndist svo vera.
Kærar þakkir. Kveðja, Sverrir.

Sverrir, a fal és a játékautó

A faldöngető a romok csúcsán



Sverrir és kisautója


Teraszt építünk a házunk mögé, aminek az előkészítő munkálataiként ki kellett vágnunk az összes korhadó, beteg fánkat (szám szerint ötöt), kiásni azok gyökereit (ebben Einar tüntette ki magát), majd ledönteni két kerítésként szolgáló betonfalat.

Amikor a falat döngette Einar, talált a téglák rései közt egy öreg játékautót. Találgattuk, kié lehetett, de ő nem emlékezett ilyen autóra gyerekkorából. Aztán jött a szomszéd bácsi, érdeklődött, hogy min ügyködünk, aztán mondja, hogy ő mennyit játszott itt gyerekként. Egyből kérdeztük is, hogy nem az ő autója-e, amit találtunk? Dehogynem. Azt az örömöt alig lehet leírni, teljesen odavolt a bácsi, ömlött belőle a szó, hogy ez a kedvenc autója volt, és hogy fájt érte a szíve, hogy várta, hogy végre valaki ledöntse a falat. Kiszámoltuk, csak kb. hatvan évet kellett várnia, és az autó ripsz-ropsz már meg is került.

A Kórus

Amióta hazajöttünk Indiából, egyre jobban kiábrándulok Európából, semmi se jó, semmi se tetszik. Főleg az időjárás nem, de mondjuk az inkább Izland számlájára írható: itt ülök a 3 fokban, még mindig a télikabátomat használom, május 27-én. A kaja sem tetszik, de az emberek gondolkodásmódja sem, és az sem, hogy megint én vagyok a "bevándorló". Indiában az "idegen" voltam, na az sokkal jobban ment, mint ez a bevándorlósdi.

És akkor, ebben az érzelmi és intellektuális pusztaságban, itt van A Kórus. 7o fős női kar, magyar karvezetővel, csupa klasszabbnál klasszabb nővel. A hangzásunk azért nem igazán profi, és a szövegtanulással is a kórus nagyrésze hadilábon áll (akik nem kényszerülnek idegen nyelvet használni, ugyebár), de motivációban, ötletekben és csapatszellemben itt nincs hiány.

Az egyik koncertünk után Guðmundánál felejtettem az órámat, így másnap értementem a lakására. Másfél órán át teáztunk, trécseltünk, soha eddig izlandival nem volt ennyire közvetlen baráti viszonyom. Hihetetlen, de megtört a jég. Nekem ez szinte már szürreális érzés, amikor az embernek van egy hús-vér barátja. Legtöbbször a neten "barátkozom", szinte már el is felejtettem, hogy milyen az, ha tényleg ott van mellettem a másik, a szemébe lehet nézni, látni lehet az arcát, csinálni is lehet valamit teljesen közösen.
Múlt hétvégén Ísafjörðurbe mentünk négy napra, hogy az ottani kórusokkal koncertezzünk. Maga az utazás is nagyon kalandos volt, hólánccal meg mentőosztaggal, de aztán csak felverekedtük magunkat Ísóba (Ísafjörður). Én még sosem láttam ilyet, mármint fjordot hóval, nagyon magas hegyekkel körülvéve, meg 16 km-es hegybe vájt alagutat, szóval a táj már önmagában is lenyűgözött. A helyiek mondták, hogy itt két irány létezik: a kifele meg a befele. Mivel a hegyeken keresztbe mászófelszerelés nélkül nem lehet átkelni, és nagy a hó, ezek a települések itt sokszor hetekre el vannak zárva a külvilágtól. Ijesztő is egy kicsit itt lakni, nagyon erős a szél, és van lavinaveszély is, ami el is vitt egy harmad falut pár éve. Az utak sem a legbiztonságosabbak, az alagút építése előtt sokan ott vesztették az életüket, és a reptér leszállópályája is elég abszurd, egy U-kanyart ír le a leszálló repülő. Ezzel együtt szuper hangulata van ennek a helynek.



Nagyon be voltunk táblázva, sok-sok gyakorlással, de leleményes kórusunknak azért jutott idő a "dekurkvöld"-re, amit leginkább szépségápoló-estnek lehetne hívni, na meg egy nagy szombat esti halas vacsorás bulira a helyiekkel. Életem legnagyobb izlandi élményévé nőtte ki magát ez utóbbi, ahol csak azt éreztem, hogy engem itt befogadtak, beillek, tudok hozzátenni a dolgokhoz. Nagy dolog ez.
Azért a realitás talaján maradva azt is meg kell jegyeznem, hogy vannak páran, akik azért rajtam töltik ki a bevándorlók elleni érzéseiket, pl. jól el lettem küldve haza, meg jól kitúrtak a sorból, amikor senki nem látta. Ez egy kicsit olyan, mint a nők elleni - meg mindenféle - erőszak, azt is akkor csinálják, ha nem tudod elhitetni másokkal, hogy tényleg úgy volt.
Ez a kórus azért mégiscsak egy szuper közeg, ahol végre jólérezhetem magam úgy is, ha nem beszélem tökéletesen a nyelvet, ha barna a hajam meg a szemem, és akkor is, ha nem szeretem a bárányhúst meg a szárított halat.

Ágota, a kórus vezetője egy teljes külön ódát megér, annyi energia, lelkesedés, profizmus sugárzik belőle.
Az ísói képeket itt láthatjátok, és néhány videó is fenn van a neten a tavaszi koncertjeinkről.

Enni kell

Hatalmas kihagyás után ismét vonalban vagyok. Még jó is, hogy majd egy éve nem írtam, nagyon gáz sztorik születtek volna ebből az időszakból. Ez az elmúlt év - tavaly júniustól idén májusig - az Indiából Európába visszaköltözés jegyében telt, és hogy mivel járt, azt itt inkább nem kommentálnám. Akit közelebbről érdekel a téma, annak tanácsolom a saját tapasztalatszerzés módszerét.

Öt hónapja vagyunk újra Izlandon, és már kezdünk megérkezni :-) Már az a furcsa, ha kosz van az utcán, és nem az, ha nincs. Odáig még azért nem süllyedtünk, hogy a napsütést tartanánk furcsának. Ellenkezőleg, hősiesen tartjuk magunkat az izlandi bolti paradicsom elleni harcban. Szerintem ezt az árut vétek paradicsomnak titulálni, esetleg a "narancssárga kavics", vagy a "simabőrű mandarin" elnevezést tartanám elfogadhatónak.
Ide is másolok egy képet arról, hogy Indiában a kis pune-i teraszunkon hogyan aszaltuk a paradicsomot, három nap alatt.



Na, de ezek a szép napok már csak emlékek, és most itt a zord északon kapargatjuk a gesztenyét. Eleinte elég nehezen ment, de mostanra kezdünk belerázódni.
Az első kezdeti nehézség a bevásárlás volt. Három év útmenti piacozás után be kellett menjünk a nyugati stílusú szupermarketbe, alig találtuk, hogy melyik a bejárat és melyik a kijárat. A legnagyobb ütköző az volt, hogy Indiában annyira más a kaja, hogy azt hittük, itt éhen fogunk halni. A második probléma az étkek kiválasztásánál jelentkezett, mert fogalmunk se volt a csomagolt termékek nagy részéről, hogy az micsoda. Egyesével kellett végigpásztázni a polcokat, megtapogatni a csomagolást, hogy ja ez a kakaó az meg a liszt. A következő kihívást az árak felderítése jelentette, mert itt Izlandon nem divat rányomtatni a csomagolásra a hasznos kis "Maximum Retail Price" cetlit. Einarnak azért több fogalma volt minderről, mert bár teljesen összevissza, de mégiscsak az anyanyelvén vannak kiírva a dolgok. Még jó, hogy jött a karácsony, mert a sok kajálós buli nélkül nem tudom, hogy éltük volna túl a kezdeti élelemszerzés stresszhatásait.

Igazából így visszatekintve vicces ezt leírni, de tudom, hogy voltak pillanatok, amikor legszívesebben nem ettem volna semmit, csak ne kelljen újra menni a szupermarketbe. Ma már szervezettebben támadjuk be a kajavásárlás témakörét, együtt megyünk, kizárólag csúcsidőn kívül, bevásárlócetlivel. Ha valamit keresni kell, akkor azt nem veszünk. Azt veszünk, amit találunk, és nem idegeskedünk olyan dolgokon, amiket keresni kell, azt csá.

Időközben teljesen fölfejlődtünk az európai konyhaművészetben, és rákapcsoltunk a házi készítésű pizzára. A videón Einar pizzadobáló tehetségét csodálhatjátok meg, amint 5 csajt nyűgöz le házipizzával. Ki hinné, hogy 7 év elteltével sikerült csak felfedezni eme képességét. Remélem, élvezitek a zenei aláfestést is.